Sajnos, hiába vártam Csinszka születését, mint a megváltást, a kórházat ugyanaz az elefánt hagyta el, csak azzal a különbséggel, hogy volt vele egy szende csecsemő. Mintha loptam volna. Az a helyzet, hogy állandóan megkérdezik várom-e a következőt (Még akkor is, ha már tudják, hogy a gyerek pár hetes... Én nem is értem az embereket).
Lássuk be, engem ez nagyon zavar. Még akkor is, ha "csak" kismamaháj, még akkor is, ha "csak" 15-20 kg.
Annyira nekikeseredtem, hogy mihelyst vége lett a szoptatásnak, kipattantam az utcára és loholtam párszor 5-6 kilométert. Bár április óta nem futottam, viszont végigéltem egy várandósságot és böcsülettel megszültem egy 4 kg fölötti babát, bumm bele a közepébe onnan, ahol abbahagytam. Komolyan, magamat sem értem. Fokozatosság nulla. Ésszerűség nulla. Ez még ősszel történt. Iskolapélda arra, hogyan vágjam tönkre a bokáimat, térdeimet, de leginkább a csípőmet, illetve még mélyebb elkeseredésbe süppedjek.
Szomorú karácsonyi sütizabálásba torkollott ez a próbálkozás.
Ne csinálja senki utánam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése