NENIKÉKÁMEN

Futó lettem. Ebben nem azért vagyok biztos, mert lefutottam a maratonit. Azért tuti a zicher, mert lefutottam a maratonit, ÉS három nappal később, elmentem kocogni egy órát. Ma is megyek.

blue steel

Elöljáróban:

1. Ez hosszú lesz. Jobban fog hasonlítani a háború és békéhez, mint egy képeslaphoz. Nehéz ugyanis ebből a masszából, ami a fejemben van díjnyertes kakaós kalácsot gyúrni.

2. Négyszer fogok sírni. Jobban fog hasonlítani a Romana 10. évfolyamának 4. számához, mint egy tolkieni útleíráshoz. Az élet legyen mindig nagyszabású és szélesvásznú! És csak IMAX 3D-ben legyen érdemes megnézni!

3. Ez az egész úgy jött, hogy a második baba után rajtam maradt 20 kg, és egy csúnya, ámde kedves sertés nézett vissza rám a tükörből. Gondoltam, cöcö, mi sem egyszerűbb, felkészülök a maratonra, úgy biztos lemegy a túlsúly, rubintréka derékkal lesz szebb a világ köröttem. Ki kell ábrándítsak mindenkit: se nem volt egyszerű, se nem ment le a túlsúlyom. Én a pajzsmirigyemre fogom, de a 20 kilóból megmaradt 10, és a másik fele sem sercegett el, durva diéta, vér és veríték kellett hozzá.

A maratoni láng

A FELKÉSZÜLÉS:

Eszembe jutott január eleje, amikor 3 hónappal Csinszka születése után felhúztam a férjem suhiját, mert az enyém nem jött rám. Felvettem mellé valami szakadék pamut pólót, meg a nagyim által kötött sapkát és 2-3 mindegy milyen pulcsit, illetve a palacsintává taposott kék termék cipőmet. Mentem 10x 1 percet futni azzal az eltökélt szándékkal, hogy én novemberben maratonit futok. Mert csak. Jöttek velem szemben a tetőtől-talpig ergonomikus futóruhás szupersportember arcok, könnyed dinamikával, kezükkel nem hadonászva, halk ritmusban szuszogva, mintha mi sem lenne természetesebb. Röviden rám néztek, biccentettek és visszazöttyentek ismeretlen világukba. Rólam szakadt a veríték, alig győztem levegőt venni. Olyan távoli szerzetnek tűntek, mint ide a Jupiter. A verseny előtt egy héttel kimentem egy "laza-levezetős-pihenős" félmaratonit, azaz 21 km-t futni, tetőtől-talpig ergonomikus futócuccban, könnyed dinamikával, kezemmel nem hadonászva, halk ritmusban szuszogva, mintha csak kenyérért mennék a boltba . Jött szemben egy kb. velem egykorú kocogó maciban, látszott rajta, hogy eléggé kínlódik, kapkodja a levegőt, szakad róla a víz. Röviden ránéztem, biccentettem, aminek úgy megörült, hogy telibe vigyorgott. Én pedig néhány méterrel arrébb elsírtam magam titokban. Ettől elszállt a pulzusom, úgyhogy kénytelen voltam azonnal összeszedni magamat és rendezni soraimat... 

A KLASSZIKUS ATHÉNI MARATON

Indiana, rajtunk csak átsiklik a történelem, de ez maga a történelem!

Nem véletlen, hogy miután menthetetlenül eldőlt, hogy külföldön futunk a barátaimmal, ezt a maratonit választottuk. A legenda szerint i.e. 490-ben Pheidippidest, az athéni katonát zavarták Athénba, hogy vigye hírül a görögök marathóni győzelmét a perzsák felett. A katona elrohant Athénba, még sikerült szétkürtölnie a hírt ("Nenikékámen!"), majd összeesett és meghalt. A első újkori olimpiát 1896-ban tartották, helyszíne az athéni Kallimarmaro stadion volt. Olyan versenyszámot szerettek volna indítani, ami híven tükrözi az ókori Görögország dicsőségét és megmozgatja a tömegeket. Így került ott sor a leges-legelső maratoni futóversenyre, ami az athéni hős legendájára épül. Az útvonal: Marathónból Pheidippidész feltételezett útvonalán vezet egészen az athéni Kallimarmaro stadionig. Ezt a maratoni útvonalat követték a 2004-es görög olimpián is. Továbbmegyek, a stadion is ókori épület (i.e 566 k. építették), itt tartották a pánathéni játékokat. Teljesen felújították, full márvány csoda, pompa az egész. Még ennél is tovább megyek: itt gyújtják meg a marathóni lángot (mint az olimpiait) hagyományosan, évente. (A ceremóniára idén hivatalos volt Kocsis Árpád is. Hát nem belefutottunk? Őrület!) Hát én ilyen történelem, de leginkább legenda bubumókus vagyok. Leborulok az ilyen sztorik elé. Ennélfogva szerintem az athéni maraton a maratonik alfája és ómegája. Gyúrhatunk New Yorkra, Berlinre, Bostonra, nekem az athéni A Maraton. 

Kallimarmaro - Tömény márvány

Naponta csekkoltam mikor lehet már nevezni, és abban a pillanatban, ahogy megnyitották a rendszert, én pattantam bankkártyástul. Rá két hónappal jutottam el addig, hogy egy lapos pillantást vessek a szinttérképre (nagyon amatőr): az út a 7,5 km-től a 32.-ig emelkedik. Hogy az a jó büdös...

PIOTREK

Handsome - napfelkelte Marathónban

Piotreket, a lengyel barátomat erasmuson ismertem meg Szlovéniában. Végigvodkáztuk a 2005-2006-os tanévet, aztán elváltak útjaink. Legközelebb azután találkoztunk, hogy azonnal beleegyezett, velem jön Spanyolországba a caminora. Így aztán együtt töltöttünk egy hónapot 2008-ban, közben gyalogoltunk 900 km-t. Ő nagyon különleges helyet tölt be az életemben. Hihetetlen közel állunk egymáshoz, tudom, hogy bármikor számíthatok rá, bármilyen őrültségben benne van, mégis nagyon ritkán beszélünk. Valahogy ott élünk a másik szívében egymástól jó messze, ő jelenleg Brightonban. Amikor év elején küldtem egy kétsoros e-mailt, hogy mit szólna egy maratonhoz (nulla futómúlt), erre is 5 perc alatt igent mondott. Majd leírta, hogy tekintve a hülyeség fokát, amikor összegyűlünk, nem is nagy baj, hogy csak 5 évente találkozunk. Aztán a maraton után azt, hogy legközelebb, ha hasonlóra invitálom, akkor, mielőtt igent mondana, lőjem térden egy puskával, az eredmény garantáltan ugyanaz lesz. (Ehhez képest ő máris tervezgeti a következő maratoni versenyét...) Miért írom ezt le? Hogy felvezessem a második bőgésemet: Azért nagyon komoly szívfacsarás újra látni valakit, akivel legutóbb a spanyol barangolás után, öt éve a bécsi reptéren búcsúztunk el, és most itt, a görög fővárosban, egy újabb gigászi hülyeség küszöbén üdvözölhetem. Sírás a köbön. Én csak azt kívánom, mindenkinek legyen egy Piotrekje!

Erasmus freaks

VIRÁG ÉS A BÁTOR TÁBOR ÉLMÉNYKÜLÖNÍTMÉNYE

Virág szerényen melegít

Ha nincs nekem Virágom-Virágom, nincs maratonim sem! Ő az egyik leginspirálóbb barátnőm, akit szivárványból faragtak, annyira sokszínű egyéniség. Minden, ami kifut a keze alól, az értéket teremt. Bár mindenki olyan kíváncsisággal, repdeső örömmel élné az életét, mindig észrevéve az apró csodákat, mint ő. Én csak azt kívánom, legyen mindenkinek egy Virágja! Végigkísértem első félmaratoni felkészülését, amit a Bátor Tábornak dedikált. Ez bennem akkora elismerést keltett, hogy még a legelején eldöntöttem, jótékony futó leszek, értelmet kell adni ennek a célnak, máshogy nem fog menni, mert... bolond dolog több, mint 1000 km-t lefutni azért, hogy utána lefussak még 42-t. (Még akkor is, ha ezt Douglas Adams máshogy gondolja!) Egy személyes indíttatású jótékonysági akciót szerettem volna összehozni, ami csúnya kudarcba fulladt. Megvolt az akarat, a támogatás minden oldalról, az ötletek, a terv, mégis bebukott. Épp a fogadó közeg hiányzott. Ki gondolta volna?? Őszintén szólva, engem ez a csalódás nagyon megviselt, de talán még időben szálltam ki. Virág, sok nagyon jó baráttal egyetemben már ebben is végig a segítségemre volt. Utána döntöttem el, hogy nem hagyom veszni a tervet. Utánaolvastam a Bátor Tábor működésének, minden infot, amit tudtam, felhajtottam, és megkértem Virit, hogy legyen egy mini-adománygyűjtő csapatunk, és szóljon nekik. És aztán, mint Dorothyt a forgószél, magával ragadott az Élménykülönítmény, ez a fantasztikusan lelkes és p-r-o-f-i önkéntes csapat. Nehezen indult a gyűjtögetés. Szerintem nem könnyű pénzt kérni a másiktól, olyan, mintha kéregetnél a Nyugati aluljáróban vagy a másik pénztárcájában kutatnál. De aztán elsodort az egész, és levetkőztem ezt a marhaságot. Valószínűleg nem kevés ismerős tiltott le facebookon az állandó üzenőfal szpemmeléstől. ("Tudjuk, tudjuk... futsz, meg gyűjtesz beteg gyerekeknek..." - klikk mégsem ismerem), de tudjátok mi van??? Fél millió forint jött össze kettőnk munkájából! Ez számomra felfoghatatlanul magas összeg... Másrészt 42 (!) rokon és barát nyújtott önzetlen segítséget. Minden tiszteletem a Tiétek! 

Aki itt fut, az bátor!

Olyan volt Élménykülönítményes aktivistaként kampányolni, mintha mindennap Karácsony lenne és én újra 5 éves lennék. Óriási meglepetések, kellemes csalódások értek, pláne, amikor újra felbukkant valaki a múltból ezer év után, hogy segítsen. Többet nem kívánhatok! Viszont csak tessék csak tessék, szabad utánunk csinálni! Mostmár csupán annyit remélek, hogy, ha a gyerekeim kicsit nagyobbak lesznek, akkor én is elmehetek a Bátor Táborba táboroztatónak, azaz Cimbinek.

Hajrá Bátor Tábor!

A VERSENY

Melegítenek a marathóni stadionban

Reggel 5:30-tól szállították ki a rajtolókat Athénból Marathónba. Én lábujjhegyen készülődtem, résnyire nyitott szemmel, nem volt szívem felkelteni a férjemet még egy búcsú ölelésre sem. Piotrekkel kómában szálltunk fel a buszra a tök sötétben. Ahogy száguldott velünk az iccakában, totál hülyének éreztem magam. Normális vagyok? Mit keresek itt? Hordanak ki minket, mint a birkákat a vesztőhelyre, hogy egy fél napot futással tölthessünk. És még fizetek is ezért! Ez a táv még a busznak is 50 percébe telt. Meg az edző is azt mondta, hogy egy négy óra feletti maraton úgy megviseli a szervezetet, mint egy kisebb szívroham. Nem vagyok normális! Ééés azok a hullámvasutat idéző lejtők, amiken a busz süvített lefele. Íííí, Piotrek, ugye nem erre kell visszafelé jönni??? Ááá, dehogy! Szárnyas égen andalog.

Rajt

A marathóni stadionnál, a startkapu alól néztük meg a napfelkeltét. Úgy röppent el a rajtig 2 óra, hogy csak akkor kaptunk észbe, amikor már vijjogta a hangosbemondó, hogy percek kérdése és indulnak a kamionok a cuccainkkal. 

A versenyszervezésről három mondatot biggyesztenék ide, jobb, ha tudjátok:1. Nagyon görögös. 2. Nagyon nem németes. 3. A magyar versenyek, amiken eddig részt vettem, sokkal jobban teljesítettek. Dehát ez A Maraton, és emiatt minden bosszúság szertefoszlik pikkpakk. 

Üdv a két magyar srácnak, akikkel találkoztunk!

Talpra magyar! - Erika piros-fehér-zöldben - Csúcs!

És a verseny? Hát az számomra öt és fél óra tömény eksztázi(s) volt! A veleje: kétszer olyan durva volt, mint, ahogy legrosszabb rémálmaimban felsejlett, és ötször olyan jól bírtam, mint legmerészebb álmaimban gondoltam volna. Összefolyik az egész. Minden méteren jól éreztem magam, a rajtkapu alatt kifagyott a fejemre a vigyor, és olyan örömfutás kezdődött, amit nem fogok tudni soha megismételni. Végigpacsiztam és tapsoltam a versenyt. Meghatódtam sejtszintig, hogy itt kisgyerekek olajágat osztogatnak a versenyzőknek. Büszkén fontam a saját hajamba. És hát a Zorba.... Minden egyes faluvégen ez szólt. Falu eleje: tüdümmmm........................tüdümmmmm..............tidüdüidüdümmm. Falu vége: tü-rü-tütütütütütü....tü-rü-tütütütütütü. Életem végéig ezek a pillanatok fognak bevillanni, ha valami csúnya részeg esküvői hajnalon a dj eme opusz mellett dönt esetleg. 

A pálya? Hát az durva volt. 24 km olyan lejtőn fel, amilyen kivezet a Margit-szigetről a Margit-hídra. (Néha, de kizárólag a változatosság végett, az Árpád-hídra.) A 15. km-nél beletörődtem. Attól, hogy mondjuk üvöltve-zokogva könyörögnék, még nem fogok másik pályát kapni, mint a Need 4 Speedben. Ez van, ez az egyetlen maratonom ebben a fránya életben, ezt fogom szeretni. Működött. Tök jól bírtam. Valahogy végig azt éreztem, hogy mindez, ami körülvesz egyszerűen fantasztikus. Boldog vagyok már attól is, hogy itt lehetek. Hogy ki tudtam utazni, hogy nem sérültem le, hogy olyan csodás idő volt, mint ősszel a Nike Félmaratonon, hogy nem húzta keresztbe az élet ezt az egészet valamilyen csalafintasággal. Ezt tuti Zeusz intézte így. Örülök, hogy sikerült így megélnem, és nem igazán kattogtam olyan dolgokon, hogy vajon be tudom-e fejezni, hol fog rám támadni alattomosan a fal, vagy tönkremegy-e a jobb térdem. Az ötödik (!) kilométernél (mivel a mezőny legvégén voltam) már csak sétálók mellett haladtam el. Innentől kezdve annak is lehetett folyamatosan örülni, hogy -velük ellentétben- jé, én még mindig futok. Néha készítettem videót, néha fényképeztem. Mondjuk nem igazán volt mit. Kietlen, romos táj, gyér növényzet, az egyetlen látnivaló a lejtő felfelé előtted. Ha kedvem szottyant, zenét hallgattam, ha nem, akkor a lépteim zaját hallgattam. És ott az a sok idő gondolkodni. 

Arra jöttem rá, hogy a maraton semmi más, mint egy jópár órás beszélgetés önmagunkkal. A saját kitartásunk, munkánk, odaadásunk gyümölcsének vegytiszta élménye. Számomra a verseny nem volt nehéz. Annál inkább a felkészülés az utolsó két hónapban. Az tényleg pokoli volt. Mert unalmas, az ember magányos, 3-4 óra folyamatos futás után igencsak kedvetlen, sajnálja az időt, amit a családtól vesz el, és keresi kutatja az értelmet ebben az egészben, de már egyre nehezebben talál rá. Azt hiszem a félmaraton volt a vízválasztó júniusban. Addig remekül ment minden, maximális lelkesedés mellett. Pattogó, csaholó pincsi kutya voltam. Utána viszont már annyira sokat kellett futni és folyamatosan emelni és emelni a távot, hogy a szervezetem már ellenkezett. Őszinte leszek: gyűlöltem a vasárnapokat a hosszúfutásokkal, csaltam el az edzéseket, ahol mertem. És persze állandó lelkifurdalásom volt, hogy nem lesz elég, nem leszek felkészült.

fele felfele

Féltávnál volt egy durva katarzisom, amikor azzal ütöttem el kábé fél órát, hogy módszeresen meghánytam-vetettem,  kinek és miért lehetek hálás, ahogy itt kocogok. Saccra ez körülbelül 100 ember. Ezért ilyen emelkedettek ezek a pillanatok! Sírtam, pulzus megint elszállt, összeszedtem magam.

Próbáltam a lehető legnagyobb alázattal futni. Ha éreztem valamilyen fájdalmat, elkezdtem fáradni, próbáltam nagyon koncentrálni, visszafogni a tempót, befelé fordulni. Rémisztő volt hányan adták fel, 10 percenként elsuhant egy tömött záróbusz mellettem lesérült emberekkel. Virág látott hányó embert, mellből, oldalból, lábból vérzőt. Én pedig folytattam utamat a sánták mellett el. A pulzusomra végig ügyeltem, és nagyon-nagyon büszke vagyok az eredményre: verseny első fele 2:55:25, második fele 2:55:08. Aki érti, érti. Mindenesetre én tudom, hogy milyen nehéz ilyen szép egyenleteset hozni.

flow a fejemen

Én valamiért azt hittem a 35. kilométerig megyünk dombnak fel, és rezignáltan vártam a maratoni falat. Berendezkedtem agyban és testben a 35.-ig. Erre váratlanul, mint a lottófőnyeremény, bedőlt a pálya lejtmenetbe 31,5-nél, bennem meg akkora öröm tört ki, hogy innentől kezdve bekapcsoltam a nitrot, és már csak szárnyaltam végig a 30. feletti kilométereken. A fal nem jött, én meg folyamatosan kántáltam magamban, juhhuhuu nem jön a fal, juhuhuuuu nem jön a fal. Végül egyre több és több ember lett körülöttem, egyre többen és többen brávóztak, nőtt a tömeg és a hiszti, kinőttek a földből a pálmafák és a naaagy biztosítótársaságok üvegpalotái, majd az elnöki palota, engem folytogatott a sírás, és az utca végén felfutottam a rámpán a stadionba.

Megálltam ebben a gyönyörű márvány csodában a cél előtt tíz méterrel, és jobbra fent fürkésztem a nézőteret. Ott állt az én férjem és integetett. Tajtékozva integettem vissza neki, zokogni kezdtem, hiszen ott álltam és sikerült és ő segített a leges-legtöbbet és övé 21,5 km a 42-ből. Készült is jópár eltorzult ábrázatú befutó fotó rólam, amin aztán lehetett röhögni eleget. Nagyon kínkeservesen összeszedtem magam, majd megtettem az utolsó 20 m-t a célba. Ennyi. 5:50:33 a vége, ami katasztrofálisan lassú, de nézzük így: Hé, Nika képes 5:50:33 keresztül folyamatosan futni...

Sikerült

"Hamupipőke a bizonyíték, hogy egy pár cipő megváltoztathatja az életed!"

Gyerekek, én ezt nem ragoznám tovább, mert felesleges mesélni, hogy milyen emelkedett volt ott ücsörögni a többiekkel a nézőtéren, és hogy szidtuk az uramat, amikor levideózta, ahogy nem tudunk lejönni a lépcsőn félrokkantan. Nem tudom visszaadni. Egyszerűen

SZÉTVET A BÜSZKESÉG

a férjem miatt, a velem futó barátaim miatt, a türelmes és támogató rokonok, barátok, munkatársak és ismerősök hada miatt és magam miatt.

Sokan mondják, hogy athéni hős lettem, meg hogy maratonista lettem, meg hogy ez mekkora dolog, én ugyanannak a kezdő kocogónak érzem magam.

Egy biztos, Bridget Jones maradtam: A büszkeségnek hála nem lehetett az érmet leszedni a nyakamból a következő nap. Kő ciki, de rajtam volt a reptéren, a repülőn, a kocsiban, otthon, végül a Lidlbe is abban feszítve mentem le kenyérért, hogy majd jól megmutatom micsoda csodaanyu vagyok én. Mi történt? Jól becsipogtam a kijáratnál és alaposan átkutattak.

Na puszi!