Így hívták a puccos pedigrés cicánk, Katica egyik ősét. A törzskönyvéből tudtuk. Miki jól nézett ki, én elhiszem, lássuk, hogyan nézünk Mi ki...
Waaaaaaaa, annyi minden történt május óta, nem tudom mi lényeges és érdekfeszítő.
Háromszor fordult velem a világ.
Egy. Megvettem a két ünnep között a repjegyemet Brighton irányába, illetve visszafelé is, azzal a feltételezéssel, hogy túlélem a maratont. Április 6-án ilyenkor már Dover fehér szikláin túl leszek. Nem tudom miért, de számít. Ülni a gép mögött, megnyomni a "tényleg-ezt-akarod?-yes" gombot pontosan ugyanakkora adrenalin freccset jelent, mint lenyomni egy jóleső 20 km-es edzést úgy, hogy meg se kottyan. Olyan ököllengetős, értitek. Írtam egy óvatos e-mailt Piotreknek, hogy -bár a lábam még nem az igazi- az biztos, hogy mit évek óta csak ígérgetek, miszerint tiszteletemet teszem nála, mára biztos. Lehet, hogy a partszélről drukkolok, de ott leszek Brightonban április 9-én. Ő nagyon örült így is. Teljes megnyugvás, a remény hal meg utoljára...
Mi van a lábammal? Mingyá' mondom.
Kettő. Az áprilisi nevezés és itt a blogon elmúlt nyolc évezés után nagyon komoly világmegváltó tervet eszeltem ki. NEM hajtom szét magam. OKOSAN készülök, elég időt hagyok mindenre. Nyárra azt terveztem, hogy odafigyelek a kajálásra és heti hatszor futok rövid távokat, ahol túlsúlyban vannak az 5 kilik, és fokozatosan emelem heti három edzésemet 8-ig. Sok kicsi sokra megy alapon. Már azt is megtanultam cirka egy életre, hogy választani kell: vagy fogyózol vagy maratonra készülsz. A kettő együtt biztos kudarc. Ha nem eszel elég szénhidrátot, legyengülsz és nem fognak menni a hosszabb futások. Ha elég szénhidrátot eszel, menni fog a futás, de számíthatsz rá, hogy a súlyod stagnál. HA (!) jól állítottad össze az étrendedet. Ezalatt a nyár alatt sportos kondit szerzek, és megszabadulok attól a súlyfeleslegtől, amire semmi szükség Brightonban. Majd ősztől indulhat a lassú, helyesen tervezett felkészülés. És Brightonban 5 órán belül futok.
Hát gyerekek, tán el sem hiszem, MŰKÖDÖTT! Ez komoly büszkeséggel töltött el. Végre egy olyan akció tőlem, ami nem vág agyon. Amin nem borzad el senki. Ami ugyan komfortzónán kívül van (mert heti hatszor futni az heti hatszor futni - bárhonnan is nézzük), de épp csak annyira, hogy folyamatos success story lehessen, az eredmények pedig látványosak voltak. Úgy dobtam le 5 kilót és kerültem formába, hogy észre sem vettem. Vagyis észrevettem. Ne féljetek, mindennap hajnalban pózoltam a tükör előtt ún. kalácsvigyorral a fejemen. Nyár végén már azon gondolkodtam, veszek új futógatyát, mert leesik rólam. Folyamatosan villog a fejemben ez a nyár, amikor - talán először életemben - nyugalmat, harmóniát, kiegyensúlyozottságot éreztem, és nagyon csíptem magamat. Tele önbizalommal, hogy jól csinálom ezt is, és minden mást...
A nyár legnagyobb élménye a Balatonon történt. Sokszor futok Hévíz és Keszhely között. Csodálatosan szép a bicikliút egy szakasza. Szűk cangaösvény vezet az áthatolhatatlan erdőben, olyan mint egy míves, növényekből eszkábált alagút. A fák majdnem teljesen összeborulnak az ember feje felett. Megunhatatlan. Viszont durva kihívás, mert Hévíz Keszthely irányban van egy elképesztően meredek hegymenet, elég hosszú is. Kocogtam valamelyik szép nyári napon, lélekben felkészülve arra, mi vár rám, és elhúzott mellettem egy húszas éveiben járó, kisportolt biciklista srác. Én irigyen mantráztam utána, hogy Nika, nem vagy öreg, nem vagy kövér csiga, amikor látom, hogy csávónk újra szem elé kerül a lejtőn, tolja a bicót felfelé. Majd amikor elnyargaltam mellette, barátságosan rám mosolygott, és elismerően feltartotta hüvelyujját, mintegy azt kommunikálva: "Hú baz, nagyon durván tolod!" Az élet apró örömei, ugye.... Lényeg: fussátok meg ezt a szakaszt próbacseresznye alapon, mert kint gyönyörű, és téged is azzá változtat belül.
Három. Szeptember 10-én lesérültem egy lagziban. Tönkrement a térdem. Két hét múlva a balesetin kötöttem ki, kaptam 6 hétre vassal tűzdelt lábrögzítőt, meg ilyenek. Doki mondta: 8 hétig nem sportolhatok. Gyerekeimnek roppant mód tetszett, hogy anya kiborggá változott. Ilyen sohasem történt még velem. Napokig gyötört a kétségbeesés, hogy mi van akkor, ha ez már így marad. Sosem fogok újra futni. Meggyógyulok, de annyira nem, hogy szaladgálással terhelhessem. Akkor és ott eldöntöttem, ha fogcsikorgatva is, de nem erőltetem a lábamat, amíg teljesen fel nem épül, mert hatvan évesen is szeretnék futni. Ezt nem kockáztathatom egy brightoni nevezés miatt.
Roppant tanulságos volt ez az egész.
Kezdjük a rosszal. 8 hét után kimentem futni boldogan, hogy én aztán szót fogadtam az orvosnak. 20 perc múlva sírva gyalogoltam haza a fájdalomtól és a haragtól. Egy hét múlva újra megpróbáltam. Aztán egy hét múlva újra. Bőgés, kétségbeesés, lesz-e valaha olyan élményem még, hogy "de jót szaladtam ma...". Így engedtem el hetek alatt Brightont. Megint ott állok ahol a part szakad. A kilók mind visszaszaladtak, kondim nulla, már csak 20 hét maradt. Pontosan tudom, hogy ugyanolyan extrém gondolat a saját egészségi állapotomban maratont futni áprilisban, mint volt az anno 2013-ban, mindent összevetve.
Az 5 órán belüli maratont elengedtem. Találtam egy Atombiztos Maraton nevű edzéstervet, amit jelenleg követek. Tapasztalatom szerint nagyon kevés edzést és kilométert követel, úgyhogy fenntartásokkal kezelem, de ha azt mondja, hogy atombiztos, akkor biztos atom. Mindenesetre az is atombiztos, hogy a tervben szereplőnél többet és többször a jelenlegi helyzetemnél fogva nem tudok és nem is akarok beletenni. Meglátjuk. Folyamatosan figyelem a lábamat, mikor miért fáj és mennyire. Úgy február vége felé már látni fogom, hogy ha minden úgy halad, ahogy most, rajthoz tudok-e állni.
Lelkiismeretesen bevéstem az összes edzést a naptáramba áprilisig. Amikor a 30 és 30 feletti kilométer számokat véstem be, teljesen elbizonytalanodtam. De szinte csukott szemmel azért odabiggyesztettem őket és háromszor elmondtam, amit ilyenkor szoktam: "Innen szép nyerni!".
