Indie Hiszti

Szóval behisztiztem két hete hétfőn. A változni nem akaró takony időtől teljesen befordultam. Már három hete esőben, hóban futok és őszintén, egyszerűen? Elment a kedvem az egésztől. Pont. Ez volt reggel, ahogy kinéztem az ablakon. Majd a helyzet csak fokozódott, érkeztek a hírek, hogy mindenki rekordokat döntött a húsvéti hétvégén, teljesen elmaradtam azok mögött, akik eddig hozzám hasonló távokat futottak. Megzabált a sárga irigység és kiköpött. Teljes kiakadás, teljes motiváció hiány, a sikertelenség szájzsibbasztó keserűsége.

Na én ilyenkor szoktam feldühödni, és mérgemben elrágcsálom a csak-azért-is pirulát. Így is lett, felhúztam magamat és a futógúnyát, kimentem délután az esőbe, kifutottam a BVSC előtti felüljáró bicikliútjára, és megtartottam első (és utolsó) "hill" edzésemet. Ha nem lettem volna ennyire dühös, szerintem haza is fordultam volna. Az edzés dombon fel-le futásból áll, felfelé versenytempóban kell menni, én laikusként azt mondom, hogy 1 perccel jobb tempóban, mint ahogy átlagban futok, tehát 6:30 körül kilométerenként. Mindezt összesen kb. 2 kilométeren keresztül. Fel-le, fel-le, sercegjen a zsír. Micsiná' egy dühödt toro, lázad a ketrec ellen. Nem tartottam be az utasítást, hanem, hogy ne kelljen a trágya esővel, trágya hangulattal, trágya talajjal foglalkozni, sprinteltem felfelé, olyan 5:30 körül. Nesze. Nesze. Nnnnnesze.

Mi lett az eredménye? Jó kedvem lett, eldöntöttem, csinálom, ahogy csinálom. A végén ott lesz Athén. Letoltam életem legfárasztóbb, leggányosabb edzését, ettől büszke lettem magamra.

És még? LE-SÉ-RÜL-TEM! Kedden kimentem, éreztem fáj az egyik csontom. Gondoltam, jó sok csontom van, pite, hogy az egyik éppen fáj. Majd dolgozik a maradék 205. Lekocogtam 8 kilométert, nagyon rossz volt, életem leglassúbbja, azaz PW. Megint esőben. Bööö. Ezt ismételtem még pénteken 5 kilométeren, de pokoli volt. Böö.

Ehhez hozzácsaptam egy kiadós megfázást, vasárnapra már hangom sem volt. Elvitte a cica, még nem hozta vissza. LE-BE-TE-GED-TEM.

Ez van. Egy hetet kihagytam, múlt szer, bár 2 napja dán próbáltam újra, még fájt reggel a csont nagyon. Fontos lenne összekapni magamat, hiszen itt a Vivicittá. Juhuhuuuuuuuu, alig várom. Még egy gondolat: félelmetes mennyire eltunyul az ember egy hét alatt. Pár napig még megy a lelkifurdalás, aztán átvált úúú-csak-még-ma-pihenek-egy-kicsit üzemmódba. Para.

Azért történt a kifejezett futáson kívül néhány dolog:

1. Szereztem két jó barátot, akik hajlandóak fotózni a Vivicittán.

2. Öcsémmel együtt nevezünk a Classic Balboa Körre. Július 6-ra szervezik. Azon kívül, hogy Rocky imitátori papírom lesz utána, fel kell készülnöm rendesen. Ez ugyanis hegynek fel 9 km, aztán lefelé ugyanennyi. (Bezzeg öcsém ezt biztos csuklóból. Tudjátok, ő a lelkem egy olyan büszkeségdarabja, amelyik képes a Citadellára futkosni.) Legrosszab esetben jön a csak-azért-is pirula, hogy legyen idén Balboa időm. És ezzel bezárul a kör. Teljesnek érzem az idei suhanó tervemet. Gyertek Ti is! Kiváló lesz nyár derekán kapucnis pamut pulóverben hegynek fel futni.

3. Van pulzusmérőm, normális. Már csak be kell állítanom, ki kell próbálnom. Ezt kölcsönbe kaptam. Köszi Gesz! Nincs mese.  Emellett megint toltam egyet a szerkómon: lőttem egy kulacsövet. tépőzáras, úgyhogy zzzzzupp letéped a vizesüvegecskét, kiiszod, zzzzuppp visszanyomod a helyére. Sütiség! Nem tudom miért ez jut eszembe, de oridzsi szellemirtónak érzem magam tőle.

Gondoltam, kamaszkorom örömzenéit is előbányászom. Eme tevékenységem akkora örömködésbe fordult ma, hogy ebből a múlt évezredbeli indie egyvelegből azonmód ígérhetek 3 edisönt is. (Csicsónak is tetszett az ölemben.)

Ezek pedig az eheti örömzenék indie korszakomból  - szív küldi - first edition:

Daninak inspiráció az első 5K-hoz:

Vájinaknak inspiráció az első 5K-hoz:

Elárulom, most vasárnap így éreztem magam: