Bocsibocsi, régóta lógok nektek ezzel!
Most, hogy már 2 hete földönkívüli vagyok, jelentem, szép innen az élet!
Viccet félretéve, bárki-bármit mond, azért egy félmaraton lefutása biztos, hogy mindenkinek nyomot hagy az életében.
Olyan magányosra sikeredett a készülődés. Először Piotreket fűztem, jöjjön Budapestre, csináljuk ezt is együtt, de aztán ő inkább az angliai Tough Mudderre nevezett. Gondoltam elég meredek, hogy olyan embereket célzok, akiknek ez egyben egy oda-vissza repülőutat jelentene... Így hát gondoltam kis családi csapatra: Anya vállal hetet, Matyi tizenötöt, én huszonegyet és meg is van a maraton. Nem jött össze. Gondoltam egyetemi csapatra. Nem jött össze.
Végül itt álltam futótársak nélkül, legszűkebb szurkolótáborom pedig a Balcsin éppen nélkülem ivotthánytbelefeküdtmegfordult. De tele voltam elszántsággal, mert dolgozott a csakazértis. Ez főleg azért a végzet fekete humora, mert a KH futás pont arra van kihegyezve, hogy 3-as, 6-os váltókban csapatok fussanak. Családok, barátok, kollégák. Csapatszerkó szinte kötelező. Itt futni hosszút, mint én, marginális kérdés. (De legalább könnyű egyengúnyát húzni. Biztos, hogy ugyanolyan pólóm lesz, mint saját magamnak.) Ki más mentette volna a helyzetet, mint az én Mamasitám. Hangulatos anya-lánya nap kerekedett. Hadd legyek egy kicsit szentimentális. Olyan jóóó volt! Sosem-elég-maradjunk-még...
Ennek megfelelően fantasztikusan indult a reggel, a készülődés, sokkal nagyobb béke volt bennem, mint általában egy versenyen. Ezt dokumentálni tudom a pulzus hisztorimmal, ami 100 alatt maradt a rajtig. Mindenre hagytam időt, csak ízi, csak písz. Sétáltam egy nagyot a ligetben, ki is törtem majdnem a bokámat egy mélyedésben, mert kismadarat figyeltem a fán. A rajtcsomagommal az árnyékban bíbelődtem, aztán jól körülnéztem sétálgatva.
Mamasita berobogott atomóra pontossággal, úgyhogy kolbászoltunk a nagymelegben. A DK Team sátránál hatalmas hangulat volt. Csatakiáltásuk messzi szállt a vibráló városi kánikulában. Be kell vallanom, ők a szívem csücske. Viszont - el sem hittem - a legnagyobb tömeg a Bírói Egyesület sátránál koncentrálódott. Gondolom ide szervezték a Jogi Fórum csapatokat, merthogy igen, a hülye jogászok is szerveződnek, amin én voltam a legjobban meglepődve,a hülye jogász.
Mindig gyakorlok néminemű kritikát, most sem kívánom másképp: nem volt olyan orbitális, pulzáló hangulata ennek a versenynek, amit én annak tudok be, hogy ehhez alkalmatlan terep az 56-osok tere. Túl nagy a tér, eltűnik a tömeg, túl messze vannak helyszínek, Virágom-virágom szavaival élve, nem olyan "kompakt" élmény. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni. A másik, hogy kicsit kellemetlen, hogy a beton és macskakő grillező üzemmódra van állítva. Ennek megfelelően mindenki menekül, elnyeli őket a park hűse. Most ezt a két leírt dolgot megfordítom: Elég nagy volt a versenyközpont ahhoz, hogy sehol semmiért ne kelljen sorbaállni. Viva. A Városliget tökéletes helyszín egy egyéni nagyobb megmérettetéshez, mivel az ember az út 85%-án árnyékban futhat. A maradék 15%-on pedig megtanulja mindezt értékelni. Viva.
A versenyen pedig így éreztem magam:rendhagyó szív küldi
Bemelegítés Szandival (Mintha minden versenyen végtelenített kaziról ez szólna a versenyközpontban):
1. kör: Hát akkor pájéháli!
2. kör: Megy ez! Utazósebesség
3. kör: Basztikuli, még csak a fele van meg. Ennek a büdös életben nem lesz vége. Soha. Mindegy döcögünk, fel nem adjuk.
4. kör: Mostmár, ha kell, kézenállva is...
A többit tudjátok.
Én úgy képzeltem, hogy a célbaérés után közvetlenül betámadom az Uzsoki traumatológiáját, magamba szúrok 2 infúziót, kérek 3 kör vérátömlesztést, begipszeltetem, ahol szükséges, és egy hétre lekapcsolódom az élet vérkeringéséről. Ehhez képest többen megjegyezték, hogy nem látszik rajtam a harci verejték. Másnap volt izomlázam, nem tagadom, de harmadnap már nagyon szerettem volna megpattanni futkározni. Így is tettem negyedik nap, és bitang jót kocogtam.
Amin jót röhögtem, hogy a verseny után evési és ivási rohamok törtek rám, legalább ötször. Faltam, aztán szlopáltam, aztán tömtem, aztán vedeltem. Amin nem röhögtem annyira jót, hogy a házi csodaitaltól én pokoli szomjas lettem a verseny alatt. Alig győztem kivárni a következő vízbeöntést. Így aztán bevállaltam a rendezők által kirakott izoitalt kb. a táv kétharmadától. Életben tartott ugyan a verseny végéig, de hogy nekem milyen hányingerem lett tőle. Órákig is eltartott, mire rendeződtem. Felzabált ez a verseny. Mindent kiszürcsölt belőlem. A tanulság annyi, hogy sokkal több időt kell szánnom az űrtáplálék tesztelésre.
Mamasita komolyan vette szurkolói feladatát, lelkesített minden körben, várt a célban, megitta a sörömet. Ha nem lett volna ott velem, nem olyan biztos, hogy lefutom. De jövőre már családi egyenpólóban szeretném látni itt.
Fussatok félmaratont, gyerekek!
És egy utolsó komment: nem az a fantasztikus, hogy lefutottam 21 kilit, hanem inkább az, hogy megállás nélkül tudok futni 2 és fél órán keresztül. Én.
És mégegy. Mert Alíz szerint is kardinális kérdés. Nem kell pisilni két és fél óra alatt? Hát az van, hogy elfelejtettem elmenni slozira a verseny előtt. Totál pánikban konstatáltam a 3. kilométer után, hogy pisilni kell. Aztán elmúlt. A hólyagomból is kiizzadtam a vizet. Ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése